Az emberi faj kialakulása - Bugár György

Absztrakt 

A munka célja, hogy rövid áttekintést adjon az emberi faj evolúciójával kapcsolatban. Végigmegy a hominidák evolúcióján, rendszerbe foglalja őket és felsorol típusfajokat a megadott szakirodalom alapján.

Bevezetés

Az emberiség mindig is kíváncsi volt rá, hogy honnan származik. Évezredeken át, a kreacionizmus szolgált válaszokkal rá, míg a 19. században el nem kezdték feltárni és felfedezni az emberi faj történetét. Leletek és fosszíliák kerültek elő, amiket megvizsgálva a tudósok más elképzelésre jutottak egy teremtő erővel szemben. A kutatás még nem ért véget. Sok kérdés vár még az emberre, s meglehet ez a munka a későbbiekben elavulttá fog válni, hisz sosem lehetünk elég biztosak benne, hogy nem fedezünk-e fel egy új fajt, vagy módosítják eddigi tudásunkat az új módszerekkel végzett vizsgálatok.

Az emberi faj kialakulása

 Primáták        
            A hominidák evolúcióját két szakaszra bonthatjuk: a még állati és a már emberi szakaszra, azonban itt nem két külön, jól elválasztható szakaszra kell gondolnunk. Elég sok átfedés van a kettő között. Valószínűnek tartjuk, hogy a miocén kori őscsipmánzok és a legkorábbi emberfélék még létesítettek egymással szexuális kapcsolatot. A csimpánz (Pan troglodytes) és a mai ember genomjainak vizsgálata alapján a két faj elkülönülését körülbelül 6,3 millió évvel ezelőttre teszik. Azonban ez az adat viszont sokkal későbbi a legöregebb hominida fosszíliáknál. Az X-kromoszómánál talált korábbi elválási nyomok azzal magyarázhatók, hogy mielőtt az elválás teljesen befejeződött volna, azalatt az időszak alatt a csimpánz és a Homo ősök között még történt génkicserélődés (Gyenis, 2001). 
            Az állati szakasz kezdetét és a legkorábbi főemlősszerű állatok (dentális primáták) a paleocén (66-56 millió év) korra teszik. Ebből és az eocén (56-34 millió év) korokból számtalan főemlős lelet bukkant elő Észak-Amerikából és Eurázsiából.  A kutatók ezeket 11 családba, több tucat nembe és valamivel több, mint 120 fajba sorolták be (Gyenis, 2005). Azonban a számtalan lelet ellenére is vajmi keveset tudunk ezen állatok életéről. Még azt sem tudjuk, hogy a földön vagy a fán éltek-e, de az utóbbi felvetés lehetett a jellemző. Az előkerült Plesiadapida leletek közül nagyon kevés a postraniciális vázmaradvány.

1. ábra A valódi majmok morfológiai jellegeken alapuló rendszere (Gyenis, 2001 alapján)

            Az eocéntől a pleisztocén elejéig (2,5 millió évvel ezelőttig) terjedő időszakból kevesebb mint 200 fosszilis primáta faj került elő. Ez a szám kevesebb a mai főemlősök fajszámánál. Az eddig leírt primáták leletei közül 60 faj egyedeiből rendelkezünk értékelhető maradványokkal (Gyenis, 2017).

            Mindezek ellenére a fosszilis főemlősök ismerete nélkül, nem érthetők meg azok az adaptációs-szelekciós mechanizmusok, amelyek évmilliók alatt elvezettek az első hominidák megjelenéséhez. A recens primáták ismerete itt nagy segítség. Elősegítik az ősi primáták vagy a legkorábbi emberfélék szervezetének, viselkedésének és életmódjának, továbbá az emberi szocializáció kialakulásának megismerését.

 Hominidák     
            Oldalakat sőt könyveket lehetne teleírni még a primáták evolúciójával de, terjedelem szűkében rátérnék a hominidák rövid bemutatására.         A legkorábbi biztosan a hominoideák közé sorolható Proconsulidae család tagjai a korai miocénban jelentek meg. A Proconsul nem fajai 23-17 millió évvel ezelőtt éltek a mai Afrika területén. Egyes jellegzetességeik a korai valódi majmokra utalnak, ugyanakkor számos a későbbi homonideákra utaló jellegzetessége is volt. A hominoideák a későbbiekben elterjedtek Eurázsia déli részein. A nagy áttörés aminek köszönhetően az ember is kifejlődött Afrikában következett be.   
            A hominidae családnak több osztályozása is létezik, evolúciós szint, morfológiai jelek alapján, de ez a munka inkább a Gyenis Gyula (2001) meghatározását követi:       
1. fázis: Praeanthropus (korai ember), ide a még pongid jellegeket is mutató korai hominidák, köztük az ausztralopitecinák is tartoznak;         
2. fázis: Archantropus (korai ember) ide minden korai Homo ( H. rudolfensis, H. habilis, H. erectus, H. heidelbergensis, H. naledi, H. floresiensis) besorolható;      
3. fázis: Palaeanthropus (ősember) ide a H. neanderthalensis sorolható;   
4. fázis: Neanthropus ( a mai vagy anatómiailag a modern ember) ahová minden H. sapiens tartozik (a szibériai Denisova-barlang leleteiről még nem tisztázódott, hogy a 3. vagy a 4. fázisba tartozik-e).           
            Azonban nehézségek minden osztályozásnál adódnak. A Neander-völgyi embert nem nevezhetjük ősembernek, mert az emberi evolúció mellékága, a H. heidelberginsesszel ellentétben nem őse a Neanthropusnak. Azonban az ősember kifejezés annyira beleivódott a köztudatba, hogy onnan már nem lehet száműzni. Nem az osztályozás hibája, hogy a leletek az egyes fázisokba való besorolása vitatott. Továbbá a mozaikos evolúciónak ( annak a jelenségnek, hogy az evolúció során a különböző jellegek változásai eltérő sebességűek lehetnek), részben pedig annak a ténynek tulajdonítható, hogy az egyes fajok korai vagy késői alakjait nem lehet biztosan megkülönböztetni az őket megelőző vagy felváltó fajok alakjaitól.

 Praeanthropus fázis

            Sokáig vita tárgyát képezte, hogy az emberi faj ősei Afrikában vagy Ázsiában jelentek-e meg. Mint később kiderült az előbbi volt a helyes megállapítás. 1924-ben Dél Afrikában egy 3 millió éves gyermekkoponyát találtak. Leírója Raymond Dart az Australopitecus africanus néven nevezte el a fajt. Majd 1959-ben régebbi leletek kerültek elő Kelet-Afrikából. A kelet-afrikai árokrendszer (Great Rift Valley) volt az otthona a legelső hominidáknak. Ez a hely lett az emberi faj kialakulásának bölcsője.

            A legidősebb lelet, amely a hiányzó láncszem is lehet a Sahelanthropus tschadensis mely a Csád Köztársaságban került elő. Ezt a fajt 2001-ben fedezték fel és írták le (Gyenis, 2001). A korát tekintve 7 millió éves. Ez a faj valószínűleg az emberfélék és a csimpánzok őse is, sőt feltehetőleg ő az a lény amelynél kettévált a két faj evolúciója. A fajt még jó pár követte a fejlődési vonalon, melyek elágaztak és zsákutcába futottak, mígnem elérünk az Australopithecusokig. Bizonytalan rendszertani helyzetűek az Orrorin és Ardipithecus nemek.

            Az Australopithecusoknak nem egy faja létezett. A legelső több mint 4 millió évvel ezelőtt jelent meg (A. anamensis), míg a legutolsó (A. boisei) 1,2-1 millió éve pusztult ki. A kutatók szerint a Homo és az Australopithecus vonal az A. afarensisnél válik el, így őket tekinthetjük az őseinknek (Gyenis, 2017). Leghíresebb képviselőjük a Lucy (AL 444-2) nevet kapta.

 Archantropus fázis

            Az Archantropus fázis kezdetét jelentő legkorábbi leletek 2,8 millió évesek, a kihalásuk pontos dátuma még vita tárgyát képezi.    

            Az Archantropus fázisba sorolt Homo fajokra jellemző az, hogy a testméretükhöz képest kisebb szem- és metszőfogakkal rendelkeztek, testük kevésbé volt robosztus továbbá a koponyájuk sokkal modernebb jellegeket mutat. A koponya térfogata már 600 cm³-től fejlettségi szinttől függően 1300 cm³ is lehet.  Utóbbi érték már a fázis kései szakaszában fordul elő. Ezeken kívül a Homo fajok végtagjai kevésbé pongid jellegűek (Fleagle, 1998).

            Az Archatntropus fázisba sorolt leletek taxonómiai helye még ma sem teljesen tisztázott. Ez azért van, mivel különböző szerzőknél ugyanazon leletek különböző taxonokba kerültek.

            Ezen lények sikeresebbek voltak elődjeiknél, ugyanis nem csak Afrikában terjedtek el, hanem Eurázsiában is. Ez a nagyobb agynak és a jobb alkalmazkodóképességüknek köszönhető. Ebben a taxonban a Homo habilis, a Homo rudolfensis, a Homo erectus és a Homo heidelbergensis szerepel külön fajként.

            A Homo nem legkorábbi fajaként a Homo habilist az ügyes embert tartják A faj mintegy 2,3 millió évvel ezelőtt jelent meg (Gyenis, 2012). A faj még ugyan hasonlít elődeire, de már Homo jellegeket is magán visel. Náluk már megjelenik a rendszeres dögevés jelensége, s a velő fogyasztása. A nemek ivari dimorfizmusa csökken, vele arányosan növekszik a családgondozás. Erősödik náluk a csoport és megnövekszik a horda létszáma is (kb. 50-60 egyed). Megkezdik az eszközök tudatos használatát, primitív kőeszközöket készítenek. Itt meg kell jegyezni, hogy nem a későbbiekben elkészített kőeszközökről, hanem félig megmunkált, vágókövekről beszélhetünk.

            A Homo rudolfenis kora 2,4 millió év, így valószínűsíthető, hogy a legkorábbi emberről van szó. Az arckoponya még itt is erősen australopithecin jellegű. Ezt a két fajt csak részben nevezhetjük az emberiség ősének, inkább voltak kísérleti alanyok az evolúcióban és váltak oldalággá a Hominidák családfájában.

            A Homo erectus mely régen Pithecanthropus erectus korai változatában Pithecanthropus alalus néven szerepelt (Gyenis, 2017) Afrikában alakult ki, de sokáig Ázsiát tekintették a faj szülőhazájának. A turkánai fiú nevű lelet, amit a Turkána-tó (Kenya, Etiópia) mellett találtak segített a kutatóknak abban, hogy jól elkülöníthessék eme fajt. A lelet különbözik az Australopithecusok, a Homo rudolfensis és a Homo habilis csontjaitól. A végtagok és a törzs aránya, a mellkas és a bordák alakja, a gerincoszlop és a fogak morfológiai jellegei megegyeznek a későbbi hominidákéval. A faj elég jól elterjedt, már 1,9 millió évvel ezelőtt elhagyták Afrikát. Mongóliában, de főleg Kínában sok leletet találtak. A kínaiak sokáig úgy gondolták, hogy a nemzetük ettől a fajtól ered, ezért különböznek a világ más nemzeteitől. A délkelet-ázsiai szigeteken egészen a késő pleisztocénig fennmaradtak. Legismertebb képviselőjük a Homo floresiensis (Gyenis, 2012).

            A H. erectus már jóval fejlettebb eszközöket készít, megjelennek a kisebb állatok elejtéséhez szükséges eszközök, csapdák. Megjelenik a szakóca.  A csoport létszáma is megnől, akár 100 egyedre is duzzadhatott. Ebben a fázisban őseink egy társat kapnak maguk mellé, megjelenik a bolha, mint élősködő. Az emberszabásúaknak ugyanis nincs bolhájuk.

            A kutatók tisztában voltak azzal, hogy a Neander-völgyiek és a modern Homo sapiens megjelenése előtt léteztek olyan hominidák amik a fenti fajoknál archaikusabbak, de több morfológiai jellegzetességük alapján a Homo erectusnál modernebbek. Ezt archaikus Homo sapiensként különítették el, kronológiailag megkülönböztettek korai és késői archaikus leleteket. Őket a Homo heidelbergensis fajba sorolták be. A fajba elsősorban az afrikai és az európai és egy két délnyugat-ázsiai leletek tartoznak. A Homo heidelbergensisnél a kutatók egyetértenek abban, hogy ezeket a lényeket a Homo neanderthalensis és a Homo sapiens és a gyenyiszovai ember ősének kell tekinteni (Gyenis, 2001).

 A Palaeanthropus fázis

            A Neander-völgyi ember már lassan százötven éve kutatott terület, mivel  ez volt az első felfedezett hominida (1856). Bár nem ekkor találták az első ilyen leleteket. Gibraltár egyik barlangjában (1848) és Belgiumban (1829-1830) is találtak Neander-völgyi maradványokat.

            Kezdetben a Neander-völgyieket primitív és gyenge embereknek tartották, de ma már sokkal pontosabb képet tudunk alkotni róluk az új kutatásoknak hála. Az új leleteknek köszönhetően tudjuk, hogy fejlett szociális társadalmakban éltek, ahol működött a férfi és női munkamegosztás (Gyenis, 2005). Csiszolt kőeszközöket használtak, állatfogakból készült függőkkel díszítették magukat, ismerték az okkert, sőt barlangjaik környezetét virágokkal díszítették, barlangjaikat rendben tartották, eltemették a halottjaikat. A legtöbbet azonban az étkezési szokásaikról tudunk. Már 60 ezer évvel ezelőtt megsüthették a húst, az ételeik egy részét megfőzték (Gyenis, 2017). A hús fontos szerepet töltött be a táplálkozásukban, sőt ismerték a füstölés eljárását is. Rengeteg szénhidrát tartalmú ételt fogyasztottak. A fogaikon talált növényi maradványok vizsgálatakor derült ki, hogy mennyire változatosan étkeztek (olajos magvak, zöldségek, keményítőt tartalmazó növények, füvek). Valószínű, hogy alapos tudással rendelkeztek a környezetükről. Ezenkívül, a növények gyógyhatásait is ismerték. Egyes vizsgálatok kimutatták, hogy keserű növényeket is fogyaszthattak. Mivel a Neander-völgyiekben már megtalálható a keserű ízt érzékelő gén, biztosra tudjuk, hogy ezeket a növényeket nem az ízükért és nem is a tápértékükért fogyasztották. Az olyan növények, mint a kamilla (Matricaria chamomilla) és a cickafark (Achillea millefolium) azonban remek orvosságként funkcionálnak (Gyenis, 2017).

            Ma már elfogadott, hogy a Homo neanderthalensisnek és a Homo sapiensnek az Afrikából kivándorolt Homo heidelbergensis volt a közös őse. A faj Európába kivándorolt populációjából alakult kit a Neander-völgyi ember, míg az Afrikában maradottak lettek a Homo sapiensek ősei (Gyenis, 2012).

            A Neander-völgyi leleteket három csoportba osztották szét. Az első csoport a legkorábbi Neander-völgyiektől származnak. Morfológiai jellegeik kevésbé hasonlítanak a leszármazottjaikéra. Több leletük esetében nehezen eldönthető, hogy Neander-völgyi emberhez vagy a kései Homo heidelbergensis fajba tartozik. Ők a Riss eljegesedésben és a Riss/Würm interglaciálisban jelentek meg. A magyarországi Vértesszőlős lelet is ide tartozik (Gyenis, 2017). A második vagy klasszikus csoport rendelkezik a legfeltűnőbb morfológiai jellegekkel. Ők azok a tipikus Neander-völgyi emberek, ahogy azt az iskolában tanították és a képeken ábrázolták. A harmadik, legfiatalabb generáció a Würm eljegesedés időszakából származnak. Élőhely szerint két földrajzi csoportra különíthetők el: az európaira és az ázsiaira.

            Ma már a genetikának hála tudjuk, hogy a Neander-völgyi emberek és a Homo sapiensek keveredtek egymással. A kutatások kimutatták, hogy a keveredés 100 000 évvel ezelőtt történt a mai Palesztina területén, és egészen a faj kihalásáig előfordult. A két faj még pont azon a határon volt, hogy a hibridizációjuk sikeres legyen, de nagyobb arányban volt sikertelen. Azonban ezeknek a géneknek köszönhetjük a jobb alkalmazkodást az afrikaitól eltérő környezethez, sőt bizonyos betegségek ellen is szereztünk immunitást (Gyenis, 2012).

             A Neander-völgyiek kihalására sok elmélet létezik, azonban valószínű, hogy nem egy hanem több tényező is közrejátszott a kihalásukban. Biztosat ugyan nem lehet mondani, de annyi bizonyos, hogy ők ma már bizonyos kis százalékban a génjeinkben élnek tovább.

 A Neanthropus fázis

            Ebbe a fázisba a Homo sapiens összes példánya beletartozik, függetlenül attól, hogy melyik kontinensen él. A földrészeken az emberek különböző időben jelentek meg. Legelső megjelenésük Afrikában volt, Etiópiában így ez a hely tekinthető az emberiség őshazájának. Ázsia volt az a hely amelyet kivándorlásuk során először elértek, s a kontinens déli részén haladva eljutottak Ausztráliába is több mint 40 ezer évvel ezelőtt. Európába is ilyentájt érkeztek és valószínűleg több irányból, a Közel-Kelet, Kis-Ázsia és legfőképp Közép-Ázsia irányából hatoltak be az öregkontinensbe. Amerika lett a legkésőbb meghódítva, a legdélebbi pontjának elérését 20 000 és 10 000 év közé datálják. Az ide érkező emberek két irányból, Európából és Beringián (a mai Bering-szoros) keresztül Észak-Ázsiából érkeztek (Gyenis, 2017).

2. ábra A Föld benépesítésének útvonalai és kronológiája (Forrás: Raskó, 2006)

            Ezen emberek már nagy, 150 fős csoportokban éltek, ennek eredménye az, hogy egy emberi agy csak ugyanennyi személyt képes megjegyezni ismeretségi szinten. Ugyan lehet több ismerősünk, de csupán ennyiről tudunk konkrétumot, ennyi ember életét tudjuk felmérni, nyomon követni, emlékszünk neveikre,stb..

            A Homo sapiens alapvetően társas lény, és sikere az együttműködésben rejlik. A nyelv is a hatékonyabb kooperáció érdekében fejlődött ki a kognitív forradalom során (kb. i. e. 70 000 és 30 000 közötti időszak). A „pletyka-elmélet” szerint például nemcsak az élelem hollétét és a veszély közeledtét kellett kommunikálni, hanem azt is, „hogy a hordában ki kit utál, ki kivel fekszik le, ki becsületes, és ki csalárd”. Ez növelte a csoport túlélési esélyeit (Harari, 2014).

            Ahogy a társadalmak létszáma emelkedett, és a hordák létszáma átlépte a százötven fős bűvös küszöböt, a kommunikáció és az együttműködés új formája jött létre. A megoldás a fikció megjelenésében rejlik, mondja Harari. „Minden nagyszabású emberi együttműködés – legyen szó akár modern államról, középkori egyházról, ókori városról vagy őskori törzsről – a közös mítoszokban gyökerezik, amelyek csupán az emberek kollektív képzeletében léteznek.” (Harari,2014) Megemlítendő, hogy a régi korok mítoszai pontosan ugyanolyan elven működnek, mint modern intézményeink, amelyeken korunk rendkívül komplex technikai civilizációja alapszik. Ezáltal, hogy az emberek megszerezték eme képességet hatékony történeteket találtak ki és meséltek el, amit emberek tömegei elfogadtak/nak, és ezáltal képessé válnak a közös összehangolt cselekvésre.

            Ezen képességek, hogy az emberek képesek egyszerre létezni az objektív és a fiktív valóságban és ezáltal képesek nagy számban, rugalmasan csoportokkal együttműködni, tette lehetővé azt, hogy képesek legyenek eljutni arra a szintre ahol ma tartunk.

Bugár György

Felhasznált források

1.Csányi Vilmos. Az emberré válás rekonstrukciója, Vince kiadó, 1999

2. Gyenis Gy. 2001 Humánbiológia. A hominidák evolúciója. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. ISBN:963-19-2111-5

       3. Gyenis Gy. 2005 A két lábon járás evolúciója 1-2. Természet Világa, 136: 260-262, 308-311.

      4. Gyenis Gy. 2012 „Varietas delectat”. Természet Világa, 143: 109-112, 154-156.   

      5.Gyenis Gy.. A Hominidák Evolúciójának Vázlata. http://eduvital.net/files/biol-hatteranyag/Gyenis_A%20hominidak%20evoluci%C3%B3ja.pdf. 2018. 10. 11.

      6. Gyenis, Gy., Hajdu, T. (2017): Emberré válás. Az ember biológiai és kulturális evolúciója.   Komáromi Nyomda és Kiadó. p. 270.

7. Richard Dawkins. A legnagyobb mutatvány: Az evolúció bizonyítékai. Nyitott Könyvműhely K. (2009). SBN 9789639725812

      8. Yuval Noah Harari. Sapiens - Az emberiség rövid története, Animus Kiadó, 2014, ISBN 9789633242377