A pleisztocén rejtélyes kihalása - a megafauna eltűnése - Bugár György

ABSZTRAKT

            Eme munka egy rövid áttekintést kíván adni a pleisztocéni megafauna eltűnésével kapcsolatban. Felsorolja a hozzá kapcsolódó elméleteket, azok realitását. Bemutatja magát a pleisztocént s felsorol néhány meghatározó élőlényt is melyek képviselték magukat eme korban.

Bevezető

            Az emberek mindig is érdeklődtek a föld mélye iránt. Azt beszélték kincsek vannak odalent. Aranyrudakkal teli ládák, drágakövekkel teli erszények, csillogó kardok és páncélingek. Sokan elindultak, hogy ezeket a kincseket megkeressék és gazdaggá váljanak. Azonban kincsek helyett, teljesen mást találtak. Arany helyett csont volt a barlangok mélyén. Ősi fenevadak maradványai akikről azt állították, hogy a kincseket őrizték. Nem is sejtették, hogy miféle értékekre is bukkantak akkor. Amit ők értéktelennek találtak, azt a tudósok hatalmas megbecsüléssel kezelték. Letűnt korok állatai voltak ezek akik segítettek kibővíteni a bolygónkkal kapcsolatos ismereteinket. Azokat a tudósokat, akik ezekkel a régi élőlényekkel foglalkoznak, paleontológusoknak nevezzük. A paleontológia vagy őslénytan legfontosabb kérdései, hogy mik voltak ezek az állatok? Hogyan éltek? Mivel táplálkoztak? Hogyan szaporodtak? S vajon miért tűntek el?

            A földtörténet során számtalan faj pusztult ki és tűnt el mindörökre. Egyes fajok egymagukban míg mások csoportosan pusztultak el r¸ovid időn belül. Ezek a csoportos kihalások, mindig egy adott eseményhez vagy annak utóhatásaihoz köthetők. Mikor sok faj pusztul ki, azt az eseményt tömeges kihalásnak nevezzük. Megkülönböztetünk kis és nagy tömeges kihalásokat. Öt nagy tömeges kihalás történt meg a földtörténet során, ezek nem mások voltak, mint az ordovíciumi, a késő devoni, a permi, triászi és a kréta tercieri. Ezen kihalási hullámok során az élővilág több, mint 70% kihalt. Ez a százalékos arány akár a 90%-ot is elérhette a legnagyobb (permi) kihalás során. De nem csak ilyen nagy kaliberű kihalási hullámok voltak csak a bolygónkon. Számtalan kisebb történt. Az egyikről szól ezen munka is.

            A hozzánk időben legközelebb álló a pleisztocéni megafauna eltűnésével foglalkozik eme munka. Röviden és tömören a témához nem értők számára szeretném bemutatni ennek okait, hogy mi okozta az emberek által az egyik legismertebb őslények kihalását. Mivel a kihalás okai ma is vitatottak így csak feltételezhetünk, s meglehet a közeljövőben olyan bizonyítékok kerülnek elő, melyek képesek megcáfolni eme hipotéziseket. Így ez a munka nem biztos, hogy időt álló lesz, de remélem minden kedves olvasó számára valamilyen újdonsággal vagy kis szórakozással fog szolgálni.

A pleisztocéni kihalás

            Talán mielőtt rátérnénk a tárgyra jobb lenne ha tisztáznánk két fogalmat, először is mit takar a megafauna, másodszor, hogy mi is az a pleisztocén. Kezdjük a rövidebbel és az egyszerűbbel.

            A megafauna alatt egy kor vagy egy terület nagytestű állatait értjük. Ez egy mesterséges gyűjtőfogalom. A megafauna tagjaira igaz, hogy általában mind K-stratégisták. Ez azt jelenti, hogy a populációjuk viszonylag stabil (lassú a szaporodás és alacsony a halálozás), az egyedeik hosszú ideig élnek és kevés természetes ellenségük van, egyszerre egy vagy két utódot nevelnek, ezen utódok nevelése pedig nagy energiaigényű és végezetül kevésbé tudnak alkalmazkodni a környezetük megváltozásához ami sok esetben a kihalásukat okozza.

            A megafauna tagjainak meghatározásánál és besorolásánál már gondok vannak. A K-stratégia sok állatfajra jellemző. A kutatók kétféleképpen határozzák meg, hogy mely egyedek tartoznak ehhez a kategóriához. Az állatok tömege dönti el, hogy be-e kerülnek a megafauna tagjai közé vagy sem. Egyesek szerint 500 kilogramm felett tekinthetjük őket annak, míg a másik oldal szerint a már 50 kilogrammot elérő állatok is beletartoznak a kategóriába. Hogy ki melyiket preferálja, lelke rajta.

            A pleisztocén a földtörténet egyik eonja. A pliocén előzte meg és a holocén követte. Kezdetét mintegy 2,5 millió évre datálják és mintegy 12 000 éve ért véget. A köznyelvben a kort jégkorszakként emlegetik, azonban ez nem teljesen felel meg a valóságnak.

1. ábra Európa faunája a pleisztocénban

            Az egész egy apró változással vette kezdetét.2,5 millió évvel ezelőtt a Föld forgástengelye kicsit megdőlt s emiatt hűvösebben lettek a nyarak és a tél továbbtartott, a hótakarók nem olvadtak el. A megnőtt fagyott felszín visszaverte a Nap melegét így elősegítve még jobban a lehűlést. A bolygó klímája megváltozott, az égövek lejjebb tolódtak. A jég lejjebb terjeszkedett megnövelve ezzel a poláris égövet, míg a ma trópusi vagy szubtrópusi éghajlat mérsékeltégövivé változott. A jég és a gleccserek előrenyomulása átformálta a tájat. Ledózeroltak mindent ami az útjukba került, s éves ciklusukkal (előre és visszahúzódásukkal) kialakították a ma ismert tájakat. A pleisztocéni klímát az ismétlődő nagy eljegesedések glaciálisok és a jég időleges visszahúzódásával jellemzett interglaciálisok jellemezték, amelyek általában néhány tízezer évig tartottak. Az időszakban hat glaciálist (Biber-, Duna-, Günz-, Mindel-, Riss- és Würm-glaciális) és öt interglaciálist (Biber–Duna-, Duna–Günz-, Günz–Mindel-, Mindel–Riss-, Riss–Würm-interglaciális) különböztetünk meg. A legnagyobb ilyen jégtakaró Észak-Amerika nagy részét lefedte, ez volt a Laurentide jégtakaró. Ezeket a jégtakarókon semmi sem marathatott életben. Azonban ezektől délre a megváltozott klíma miatt dúsvolt a növényzet, és rengeteg állatfaj talált menedékre.

2. ábra. A jégtakarók elhelyezkedése

            A jégtakarók ugyan sok élőhelyet elfoglaltak, de ezzel együtt újakat is nyitottak meg. Egyrészről a megfagyott víz jég formájában a sarkokon volt lekötve ezzel a tengerek szintje, mintegy 100 métert csökkent, új szárazföldeket hozva létre (ilyen volt például a Bering-tenger helyén a Bering földszoros vagy Beringia, vagy az Északi-tenger melynek helyén hatalmas füves puszták terültek el). Másrészről a klíma rendkívül szárazzá vált, alig esett csapadék. Ez pedig a jégkorszak nagy paradoxona. Sokan a szó hallatán egy havas, jeges, kietlen tájat képzelnek el, míg a valóságban a csapadék hiánya miatt alig volt hó. Mivel maximum pár centi hó esett, a táj megtelt élettel. A kegyetlen hideg segítette az állatokat a túlélésben. Hatalmas füves puszták jöttek létre, hatalmas tundrák. A mai Franciaországtól egészen Alaszkáig terjedő egybefüggő tundrai tájat mamutsztyeppének nevezzük. A lágyszárúak és a fűfélék meganyi családja bőséges táplálék forrást nyújtottak a herbivorák csordáinak. Így aztán elterjedhettek olyan nagytestű állatok is, amiket ma csak az afrikai szavannákon tudnánk elképzelni. Ebben az időben az ormányosok, a páratlan- és párosujjú patások a virágkorukat élték. Azonban valami váratlan következett be. Ezek a nagytestű állatok hirtelen és váratlanul tűntek el.

            Eltűnésük ma is vitatárgya. A nagytestű emlősök és madarak szelektivitása hatalmas volt. Európában, Amerikában, Ausztráliában az 1000 kilogrammnál nagyobb állatok 100%-a kihalt, a 100 és 1000 kilogramm közötti növényevők 75%-a, a 5-100 kilogramm közötti növényevők 47%-a és az 5 kilogrammnál kisebb növényevők 2%-a tűnt el. Öt elmélet versenyzik egymással, ezek a következők: túlvadászat, klímaváltozás, fertőző betegségek, a kombinált elmélet és a pleisztocén-holocén becsapódási esemény.

            Azonban a kihalás nem egy időben zajlott le. Ausztráliában 40 000 évvel ezelőtt, Európában 12 000 ezer éve, Amerikában 11 000 éve. Utána már a holocénban folytatódott Madagaszkáron 1 500 éve és Új-Zélandon 800 éve. Itt többségében nagytestű madarak éltek. Afrikában is zajlott le kihalás, azonban ez jelentéktelen volt a fent említettek mellett.

3. ábra Az Észak-Amerikai megafauna képviselői

            Az első elmélet a kihalás megmagyarázásra a túlvadászat vagy ismertebb nevén a Blitzkrieg elmélet, mely a Harmadik Birodalom villámháborús stratégiájáról kapta a nevét. Az elmélet szerint a nagytestű állatok azután tűntek el, miután az ember megjelent. Az elmélet hívői az embert teszik felelőssé, mivel a fejlettebb vadásztechnikái és az állatok felkészületlensége révén könnyedén el tudták ejteni a vadakat. Ugyanis például Ausztrália vagy Óceánia élővilága még sosem találkozott az emberhez hasonló lényekkel így nem tartott tőlük. Ezért pedig súlyos árat fizettek. Míg mások (Afrikai és Ázsiai nagyvadak) az emberrel párhuzamosan fejlődtek (koevolúció) így az őseinktől jobban tartottak felkészültek voltak az esetleges menekülésre vagy támadásra. Nem hiába Afrika legveszélyesebb és legagresszívabb állatai a vízilovak, elefántok, kafferbivalyok és orrszarvúak.

4. ábra Az ember és a megafauna eltűnésének kapcsolata

            Mint látható elég erős és hihető bizonyítékok támasztják alá az elméletet. A modern ausztrál őslakosok és indián törzsek nem mindig éltek ilyen harmóniában a természettel. Azonban nem eszik olyan forrón a kását. Bizonyítékok sora támasztja alá, hogy a megafauna tagjai már az ember megjelenése előtt is hanyatlani kezdtek, ez főleg Európára és Amerikára érvényes. Ausztrália, Óceánia és Madagaszkár az a hely ahol az ember valóban felelőssé tehető a nagytestű állatok eltűnéséért. A Homo sapiens első képviselői mintegy 40 000 éve érték el először a déli kontinens elszigetelt élővilágát. Az ott élő erszényesek még sose találkoztak hozzájuk hasonlóval. Feltehető, hogy sok állat nem érezte magát veszélyben így nem is védekezett az emberrel szemben. Továbbá a Homo sapiens ekkor már ismerte az égetéses vadászat mesterségét. Ausztrália száraz és forró éghajlatán gyorsan felcsapnak a lángok és ezzel a technikával a vadászó törzsek könnyedén el tudtak ejteni egyszerre több élőlényt is. Ezt földtani bizonyítékok sora támasztja alá, továbbá maguk az eukaliptusz fák elterjedése is. Ez a növény remekül tűri a tűzet, s az ember megjelenésével egy időben kezdte meg térhódítását a kontinensen. Feltehető, hogy a felperzselt földeken a fák teret tudtak nyerni s ezáltal sikeresen elterjedtek. A vadászat során olyan fajok tűntek el, mint a megalánia (Varanus priscus) egy óriási hüllő, az erszényes oroszlán (Tchylacoleo carnifex) vagy a nagytestű növényevők, mint a Zygomaturus trilobus és a Driptodon optatum mely a valaha élt legnagyobb erszényes volt. Európában szintén 40 000 évvel ezelőtt érkezett az ember és mellette más hominidák is éltek a kontinensen, ezzel szemben a nagytestű állatok még sokáig fennmaradtak. Így tehát nem lehet teljesen az embert vádolni a megafauna eltűnésért.

5. ábra Az Ausztráliai megafauna

            A klímaváltozás a második elméletünk. A klímaváltozás elmélete szerint a kihalásokat a pleisztocén végi gyors és nagymértékű felmelegedés okozta. Az élővilág története során a legtöbb tömeges fajkihalást valamilyen drasztikus klímaváltozáshoz kötik. Mivel a pleisztocénben több jégkorszak is volt, amelyeket túléltek a megafaunák, ezért felvetődik néhány kérdés: miért éppen az utolsó jégkorszak végén történt a nagy kihalás? És miért éppen a nagy testű emlősök között? Eurázsiában (és Afrikában) miért volt kisebb mértékű, mint Észak-Amerikában? Ausztráliában miért következett be 30-40 000 évvel előbb? Érdekesség, hogy a tengeri faunában nem mutattak ki kihalást így valaminek a szárazföldön kellett történnie.

            Sokáig nem tudtak olyan bizonyítékkal szolgálni ami rámutathatott volna arra, hogy valami más volt ebben a felmelegedésben, mint a többiben. Egy 2003 és 2013 között történt kutatás során több csonton és fogon kimutatták, hogy az állatokat egy geokémiai stressz érte. Megvonták tőlük a létfontosságú ásványi anyagokat. A sót és a hozzá hasonló ásványi anyagokat és nyomelemeket az állatok sólerakatokból veszik fel és ha ezeket megvonjuk tőlük a testükben károk keletkeznek. A legtöbb kémiai elemnek van valamilyen fontos szerepe a szervezet anyagcsere-folyamataiban, a csontváz, az izmok, a szőrzet, a bőr, a belső szervek és más fontos testrészek regenerálásában. Ennek következtében az állatok rákényszerülnek, hogy időről-időre feltöltsék szervezetüket olyan ásványi anyagokkal és nyomelemekkel, mint amilyen a nátrium, kalcium, foszfor, magnézium, réz, kobalt, cink, szilícium, vas és még sok más. A növényevők gyakorlatilag folyamatosan, a mindenevők kisebb mértékben, a ragadozók pedig csak extrém körülmények esetén litofágok, azaz kőzetevők . Mai megfigyelések alapján az életfontosságú elemek hiánya leginkább a tundrán, az erdős-tundrán és a mocsaras környezetekben a legnagyobb, ilyen vidékeken a növényevők körében időszakonként afféle ásványéhség lép fel. Ez okozza azt a sokak számára biztosan megdöbbentő jelenséget, hogy például a rénszarvasok ilyenkor a ragadozókhoz hasonlóan viselkednek: kis rágcsálókat, madárfiókákat, tojásokat és halat esznek, megrágcsálják a csontokat, ezenkívül tengervizet isznak.

            Az ásvány-oázisok pleisztocén végi csökkenésének, illetve eltűnésének egyik fő tényezője a globális klímaváltozás volt, a melegebbé és főként csapadékosabbá váló éghajlat mintegy kiöblítette, elmosta ezeket az ásványi anyagokban gazdag, és emiatt az állatok számára nagyon fontos területeket. Egy nagytestű emlős esetében, mint amilyen a gyapjas mamut is, az ásványhiány még nagyobb probléma lehetett, mint a kisebb fajoknál. Ahogy láthattuk, sikerült is kimutatni egy sor olyan kóros elváltozást a mamutmaradványokon, amelyek ásványhiányra visszavezethető betegségek miatt keletkeztek. Ha ezekhez még hozzávesszük azt is, hogy nemcsak a felnőtt állatok betegedtek meg, hanem a borjak is, sőt, a vemhes mamutok az ásványhiány miatt jóval sűrűbben adtak életet eleve beteg vagy fejlődésben visszamaradt borjaknak, akkor már végképp tragikus a helyzet.

6. ábra Gyülekezés az itatónál

            A mamutoknak ugyanis a mai elefántokhoz hasonlóan nagyon hosszú, majdnem két év volt a vemhességi idejük, így egy-egy mamutpopulációt nagyon érzékenyen érintett, ha a csorda létszámának utánpótlásában problémák adódtak. Mindezt megtetézve a ragadozók és az emberek mamutokra való vadászatával, könnyen beláthatjuk egyrészt azt, hogy a leírt folyamatok nagyban hozzájárulhattak e nagytestű fajok egyedszámának drasztikus megfogyatkozásához, majd kihalásához, másrészt azt, hogy ez a kihalás úgy is lejátszódhatott, hogy tulajdonképpen az embereknek semmi különleges vagy végzetes szerepük nem volt benne. Ezt támasztja alá egy másik vizsgálat is, melyet spanyol, angol és amerikai kutatók végeztek néhány éve. Ők a késő-pleisztocén több időszakaszában elemezték a mamutsztyepp elterjedésének, a mamutmaradványok lelőhelyének és az ősemberi telepeknek az egymáshoz képesti egyidejű elhelyezkedését. Világosan kimutatható volt, hogy a mamutos lelőhelyek számának és elterjedési területének csökkenése nem az emberi telephelyek elterjedésével, hanem a mamutsztyepp területének csökkenésével korrelál. Ebből is az tűnik valószínűbbnek, hogy a mamutok létszámának végzetes csökkenését nem emberi, hanem környezeti okok irányították.

            Ahogy a bizonyítékok száma egyre nő, a kutatók rájöttek, hogy egyes fajok szisztematikusan tűntek el. A keleti pézsmatulok (Ovibos maschatus), a gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) és a barlangi medve (Ursus spelaeus) esete jól példázza a klímaváltozás hatását az élőlényekre. Ezek az állatfajok az ember megjelenése után tűntek el, így gondolhatnánk, hogy a Homo sapiens a bűnös azonban ezzel az állítással van egy kis gond. Ezen állatok és az ember élőhelye eltért egymástól, megesett, hogy az ember vadászott rájuk, de csakis a délen élő rokonaikra. Kihalásukat a klímaváltozás és annak hatásai okozták. A felmelegedés hatására a sarki jégtakaró felengedett, ezzel megváltoztatva az tengeráramlatok mozgását. Több ezer év után újra hosszantartó havazások kezdődtek. A gyapjas orrszarvú rövid kunkori lábaival nem tudott járni a magas hóban és nem vándorló állatként nem is távozott jobb élőhelyek felé. Tülkével pár centi havat még eltudott kaparni, de a megnőtt havazás betemette az élőhelyét. Egyszerűen éhen pusztultak. A barlangi medve  és az európai pézsmatulok is hasonló sorsra jutott. Utóbbi fennmaradása annak köszönhető, hogy egyes elszigetelt csoportjai északra vándoroltak, majd a későbbiekben az ember vitte át Grönlandra és Észak-Amerikába.

            A klímaváltozás nem csak havat hozott. A megnőtt csapadék hatására megindult az erdők növekedése és a mamutsztyeppét ellepték az erdők. Kelet-Európa, Szibéria hatalmas erdőségei ezekben az időkben alakultak ki. A sztyeppe eltűnésével, mint az óriásszarvas (Megaloceros giganteus) vagy a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) élőhelye is eltűnt. Egyes tagjaik azonban nem ebben az időben tűntek el. Az óriásszarvasok feltehetőleg az ókorig fennmaradtak, sőt egyes népek kultúrájában, mint például a magyar megjelenik (Rege a csodaszarvasról). A mamutok egészen az ókorig tartották magukat, utolsó képviselőik a Vrangel-szigeten éltek és körülbelül kétezer évvel ezelőtt tűnhettek el. Észak-Amerikában hasonló sorsra jutottak az élőlények, ott az azelőtt mocsaras, esetenként trópusi élőhelyek elsivatagosodtak a megváltozott tengeráramlásoknak köszönhetően, kevesebb csapadékot hozott a szél és az ott élő állatok eltűntek.

            A harmadik elmélet mely szerint járványok pusztították ki az ősemlősöket eddig gyenge lábakon áll, ugyanis még nem találtak kórokozót mely képes lett volna végezni ezekkel az állatokkal ilyen nagy mértékben és ennyi egymástól elkülönült helye. Eme elméletet el is vetették a közelmúltban.

            A pleisztocén-holocén becsapódási elmélet szerint egy az Észak-Amerikai kontinens felett 12 900 évvel ezelőtt felrobbant, alacsony sűrűségű égitest amelynek darabjai hatalmas erdőtüzeket és pusztítást okoztak. A kisbolygó vagy üstökösmag megsemmisülése egy, a tunguszkai eseményhez hasonló, de annál nagyobb katasztrófát eredményezett, ami okozhatta a kontinens nagy testű állatainak a kihalását is. Az elmélet sokáig tartotta magát, azonban mostanra kezdi elveszíteni realitását. Ugyan bizonyítékok a felrobbanásra és a tüzekre vannak, viszont ez az esemény nem hatott ki az egész bolygóra és Észak-Amerika egészére sem. Továbbá a becsapódás idején a nagytestű állatok nagy része már kipusztult.

            Az utolsó elmélet a kombinált, mely szerint az ember és a klímaváltozás egységessége okozta a nagytestű állatok kipusztulását. Feltételezhető, hogy maga a klímaváltozás volt a fő ok, s az ember (Ausztrália, Óceánia, Madagaszkár kivételével ahol ők vitték véghez a pusztítást) rásegített erre a folyamatra. Erre jó példa a masztodonok (Mammut americanum) esete. A klímaváltozás meggyengítette a populációt s az ember a könnyebben elejthető példányokat ejtette el. Mivel az elefántokhoz hasonlóan a masztodon bikák is egyedül barangoltak könnyű célpontot jelentettek, mint a tehenek és borjak csordái. A domináns hímek eltűnésével azonban nem volt semmi ami elnyomta volna a serdűlő, fiatal bikák tesztoszterontól duzzadó indulatait akik a saját csordáikban pusztítottak. Ez a ami elefántoknál is így van, ha a párzási időszakban nincs jelen egy domináns hím,a  fiatalok valósággal megvadulnak. Sok masztodon csontján találtak más masztodon által okozott sérüléseket. Eme több irányú hatás immáron végzetes volt a populációra nézve, mivel külön-külön nem lettek volna képesek kipusztítani a masztodonokat, de együttesen már túl sok volt ez az állatoknak.

            Feltételezhető, hogy a megafauna kihalását a klímaváltozás, az élőhelyek eltűnése és emberi hatás együttese okozta. Valószínűsíthető az eddigi bizonyítékok alapján, hogy a kombinált elmélet szolgál magyarázatra a megafauna kihalásával kapcsolatban.

Befejezés

            A megafauna eltűnése egy szörnyű veszteség, hiszen a Homo sapiens ma egy zoológiai értelemben szegényes világban él. Nagy veszteség de az emeber nem csak pusztított, olyan élőlények köszönhetik neki a túlélésüket amelyek szintén eltűntek volna. Ilyen állat például a ló (Equus caballus), a tevefélék (Camelus)többek között.

            Sok kutató törekszik arra, hogy feltámassza ezeket az állatokat. Japán tudósok a gyapjas mamut feltámasztásán dolgoznak a genetika segítségével. De ez még egyenlőre a jövő zenéje. Egyenlőre csupán be kell érnünk a múzeumokban kiállított csontok látványával és az emberi legendákkal és mítoszokkal. Ugyanis eme állatok ott élnek tovább. Őseink történeteinek mitikus lényei ezen állatoktól származnak az unikornis feltehetőleg nem más, mint az Elasmotherium sibricum, a már említet csodaszarvas a Megaloceros giganteus. Egyes dél-amerikai népek mítoszaiban az óriások mintha az egykori óriás őslajhárok lennének. Sziú mondákban van egy hatalmas viharmadár, amely talán az ősi óriáskondor. Ausztrál bennszülöttek mondáiban szereplő egyes lények is mintha visszavezethetők lennének az egykori megafauna valamely állatára. A Szindbád-legendák Rok madara talán Madagaszkár egyik kihalt óriásmadara lehetett. Az is előfordult, amikor az emberek az általuk talált kövületek, csontok alapján képzelnek el csodalényeket: például az ókori görögök küklopszairól kiderült, hogy azok egykor élt mamutok csontjai, a kínaiak sárkánycsontjai pedig dinoszaurusz fosszíliák. Az is elképzelhető, hogy a középkori Európa barlangokban lakozó sárkányainak legendáit a barlangi medvék barlangokban talált csontjai inspirálhatták.

            Bárhogy is legyen, ezen lények a mai napig példát mutathatnak nekünk. Figyelmeztethetnek bennünket, hogy mire képes az ember és mire képes a klímaváltozás, s ha nem vigyázunk hamarosan már csak a szarvasmarha fogja képviselni a megafaunát a bolygónkon.

7. ábra Akik fennmaradtak s a távolban azok akik tovatűntek

Bugár György

Felhasznált irodalom

1.      Arcanum. Pleisztocén kronológiai kérdései. elérhető itt: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/magyarorszag-foldje-1D58/a-karpat-medence-foldtortenete-1FEC/pleisztocen-schweitzer-ferenc-2247/a-pleisztocen-kronologia-kerdesei-2250/, letöltve : 17.04.2020.

2.      Dulai Alfréd. Fokozatosan hátráltak a mamutok az emebr térhódítása elől. Origo, 2011, elérhető itt: https://www.origo.hu/tudomany/20111103-megafauna-emberi-beavatkozas-nagytestu-emlosok-pleisztocen-valaszok-a-klimavaltozasra-es.html, letöltve 19.04.2020.

3.      Duleba Mónika. Mi okozta a jégkorszak nagytestű állatainak kihalását?. mRNS.hu, 2011. elérhető itt: http://www.mrns.hu/hirek/mi-okozta-a-jegkorszak-nagytestu-emloseinek-kihalasat, letöltve: 18.04.2020.

4.      Gasparik Mihály. Perújrafelvétel, Élet és tudomány, 2016, elérhető itt: https://www.eletestudomany.hu/perujrafelvetel, letöltve: 17.04.2020.

5.      Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása, Typotex, 2002. ISBN 963-9326-15-1

6.      Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák: a társadalmak fátumai, Typotex, 2001.

7.      Jurdán Ferenc. A kihalások története. Természet világa 1998, 129. évf. 3. sz. elérhető itt: http://www.termeszetvilaga.hu/tv98/tv9803/kihal.html, letöltve: 18.04.2020

8.      Kereszturi, Ákos: Becsapódás és kihalás Kanadában, Origo, elérhető itt: https://www.origo.hu/tudomany/20080708-becsapodas-es-kihalas-kanadaban-a-jegkorszak-vegen.html, elérhető itt: 18.04.2020

9.      Lajos Mihály. Milyen okok váltották ki a pleisztocén kihalás hullámait?, Kárpátalja, 2019, elérhető itt: https://karpataljalap.net/2019/11/25/milyen-okok-valtottak-ki-pleisztocen-kihalasi-hullamait, letöltve: 18.04.2020

10.  Magyar Természettudományi Múzeum. Tömeggyilkos-e az ember?, 2015, elérhető itt: https://mttmuzeum.blog.hu/2015/12/17/tomeggyilkos-e_az_emberiseg, letöltve: 18. 04. 2020.

11.  Orosz István. 25 000 éves építmény Oroszországból, Primevalonline, 2020. elérhető itt: http://primevalonline.blogspot.com/2020/04/25-000-eves-epitmeny-oroszorszagbol.html, letöltve: 17.04.2020.

12.  Pálfy József: Kihaltak és túlélők, Vince kiadó, 2000. ISBN 963-9192-75-9

13.  Yuval NoahHarari, Sapiens - Az emberiség rövid története, 2011, Animus Kiadó, ISBN: 9789633242377

14.  Zdenek V. Spinar – Zdenek Burian: Élet az ember előtt, Gondolat, 1985.